Ebben a cikksorozatban a saját, kevésbé jól sikerült képeimről fogom elmondani, miért is lettek rosszak. Elvégre miből tud legjobban tanulni az ember, ha nem a saját maga által elkövetett hibákból?

Telibe fotózott, csonkolt Manó

Itt biztosan Manó orrát akartam kiemelni, ami nem valami eredeti ötlet. Túl közeli az egész, csonkoltam a füleit és a száját is.
Hogy lehetett volna jobb? 
Egy-két lépés hátra, szemből fotózva, guggolva.

Borzasztó háttér és csonkolás II.

Nem is tudom, hogy gondoltam ezt a képet. Gagyi katalógosba illő beállítás, szörnyű háttérrel kombinálva. Túl szűk a rekesz, szinte minden éles a képen. 
Hogy lehetett volna jobb?
Ezt a pózt mindképp hanyagolni kellett volna. Helyette mindketten maradhattak volna rendesen ülve, oldalról fotóztam volna, az egyikük pedig kinéz a másik válla mögül, ellenfényben, mosollyal, stb.

Középre komponálva

Kicsit alulexpós, a középre helyezés unalmas és háttér miatt nem hogy kiemelkedne, inkább elveszik a levél a képen. 
Hogy lehetett volna jobb?
Őszintén? Sehogy. A levélfotózás unalmas egy idő után, ez ek a levelek pedig egyszerűen csak sárgák, semmi érdekes sincs bennük. Persze, más nézőponttal lehetett volna szórakozni, de felesleges.

Túl erős árnyékok

A kép 11 körül készülhetett és ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Ilyenkor nem érdemes portrézni, vagy bármi mást fotózni. Kár érte, rendes megvilágítással lehetett volna egy aranyos portré.
Hogy lehetett volna jobb?
Ha napnyugtakor készült volna, vagy ha mégis délelőtt, akkor árnyékban és kicsit vakuval derítettem volna az arcát.